Valószínűleg a másik szemszögéből úgy tűnhet, hogy én nem vagyok annyira odaadó egy kapcsolatban mint a másik fél. De azt tudom, hogy az utolsó pillanatig küzdök azért, hogy mentsem ami menthető, ezért nem is tudok sosem szakítani. Mert én még akkor is menteném a menthetőt, amikor már igazából menthetetlen.
Nem tudom, hogy most ez lenne-e a helyzet, vagy ez még tényleg menthető. De azt tudom, hogy akárhányszor hagytam magam megalázni egy kapcsolatban szakítás nélkül, vagy megbántani magam, vagy egyszerűen csak bántani (persze nem fizikailag), mondván, hogy bizony ez még menthető és küzdök érte, mindig az volt hogy végül én estem pofára. Pedig mindig azt hittem, hogy tényleg úgy szeretnek, amennyire mondják. De valahogy mindig az volt, hogy egyik pillanatról a másikra, már teljesen másképp viselkedtek, mintha két idegen lennénk, mintha az az idő amit együtt töltöttünk nem is számítana. Vagy nem is számított volna soha. Mindig ez volt.
Szóval hajlamos vagyok addig addig halogatni a szakítást, mondván, hogy próbálkozom még életben tartani a kapcsolatot, hogy szépen elvesztem a másikat, mert vannak problémák, amik sokszor nekem nem esnek jól. De nyilván ezt ki is mutatom és nyilván próbálnám megbeszélni. A vége pedig mindig az, hogy én nem vagyok elég jó.
Soha nem vagyok/voltam senkinek elég jó. Ha az lennék nem itt tartanánk/tartanék. Szarember vagyok és akárhányszor visszagondolok, az erőlködéseim szánalmasak.