Eljött a nyár vége, lassan kezdődik a suli és azon töprengtem éppen, hogy hogyan jussak el a leggyorsabban és legkönnyebben a suliig, ami persze hetedhét országon is túl volt. Gyalog... Nem tudom miért ez lett volna a leggyorsabb módja, de abban biztos vagyok, hogy járműveket nem lehetett látni, így tehát maximum még lóval, vagy szekérrel mehettem volna. Ne higgyétek, hogy ezek a régi idők voltak, 2015-öt írunk. Az autók, ha léteztek is, senki nem használta őket.
Szóval felvettem a kis tatyómat, megtömve elemózsiával, a másik tatyómat megtömve ruhákkal és még egyéb szükséges dolgokkal és nekiveselkedtem az útnak.
Nem is volt semmi gond, nagyon szép tájakat jártam végig. Zöld füves pusztákon gázoltam át. Dombokat és hegyeket másztam meg. Még szép idő volt, szóval ez sem akadályozhatott meg a haladásban, hogy közelebb jussak a célhoz.
Langyos szél fújt, a nap már lemenőben volt. Ez a legalkalmasabb idő arra, hogy keressek magamnak egy jó kis zugot, ahova éjszakára behúzódhatok és lepihenhetek.
Neszre ébredtem, ami egyre hangosabb lett. Egy szekér közeledett felém a mellettem lévő úton. Kicsit még homályosan láttam, így kitöröltem kicsiny csipácskáimat a szememből és észrevettem, hogy a szekér mögött is gyalogol néhány ember. Megkérdeztem merre mennek és, hogy velük tarthatnék-e. Persze megengedték, azt mondták mindig örülnek az új társaságnak, mert ők is hosszú utat tesznek meg.
Egy fiú és egy lány volt az akikkel elkezdtem beszélgetni. Nagyjából velem egykorúak voltak, a többiek inkább idősebbek. Előfordultak nehezebb útszakaszok, amelyeken egyikünk sem szólt a másikhoz, de akadt olyan is, hogy mind egyszerre akartunk beszélni és abból hatalmas káosz lett, amin csak megállás nélkül nevettünk. Néhány idősebbet ez rendkívül tudott zavarni, de volt olyan is aki velünk/rajtunk nevetett.

Folyt. köv.