Mogorva reggel és lassú kapkodás. Tíz percet várok és örömmel kezdem ennek ellenére a napot. Bolyongok a házban, semmi nincs meg.
Késés. Gyors léptekkel haladok a városban és várom mikor érek oda. Késés. Hát persze, hogy késés.
Tévedek, mert még mindenki csak vánszorog a hely felé.
Többen beszélgetnek, nevetnek, vihognak, kuncognak. Cigiznek, füveznek.
Ez megy. Továbbmegyek és besétálok az épületbe. Megállok, körülnézek. Sehol senki. Visszanézek az utcára, mindenki eltűnt. Ott voltak. Elárulták a még füstölő csikkek és a friss köpetek a járdán.
Felmegyek, mert ott a helyem. Megállok az ajtó előtt és várok még 10 percet, aztán bemegyek az ajtón. Továbbra sincs sehol senki. Leülök, előveszem az egyik könyvem és hozzá egy füzetet. Írok, de megunom, úgyhogy firkálok inkább valamit. Elégedetten konstatálom, hogy jól sikerült az improvizált "műalkotás", aztán felállok, összepakolom a cuccaimat és elindulok haza.
Mikor hazaérek megállapítom, hogy ennek a napnak sem volt semmi értelme, hiába álltam hozzá jó kedvvel, pozitívan.
Valószínűleg a kekszek miatt. Támadásba lendülnek a kekszek.
Félek.
Bizonyára menthető a helyzet. Lehet rajta segíteni, mégis lehetetlen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése