Álom az ében macskáról
Matt feketén csorgott az éj,
Sűrűn, mint a szuroklepel,
Ha kíváncsi kavicsszemet,
Vaksötét folyammal lep el.
Lassú, ében áradata
Kísértetalakká csöppent,
Így öltött formát a macska,
Álomittas, lompos csöndben.
Neszt nem ejtve ért szobámba,
Ólomszürke síri tájra,
Árnyékból szőtt puha teste,
Ködként olvadt félhomályba.
Azt hittem én káprázat csak,
Illúzió, - de épp akkor,
Gazdát vesztett tükörképként,
Szökkent le a sima falról.
Néhány könnyed lépés után,
Takarómnak színén termett,
Elheverve hátam mögött,
Bolyhos nyugalomba dermedt.
Fejét csupán mi látatlan,
Alig rémlett macskafejnek,
Simította felmorogva,
Gémberedett nyakszirtemnek.
Mutatvány ez? Tréfa lenne?
Minő erő játszik velem?
Cselszövését leleplezni,
Kaptam hátra nagy hirtelen.
Szándék maradt ám a tervem,
Elillanó játszi hévvel,
Úgy ragadta meg a csuklóm,
Hűvösbegyű leánykézzel.
Vékony ujja kérhetetlen
Megszorított, hogy szinte már,
Karjaink elfehéredtek,
Mint párjára lelt holdsugár.
Megriadva meredtem rá,
Én ki rémet s csodát látott…
… öntudatlan kiáltásom
Törte meg e furcsa álmot.
Felocsúdva néztem széjjel,
Tompán rítt bennem a tudat,
Fejem alatt üres alom
Összegyűrött párnahuzat.
Azóta sem fejtettem meg,
Mindmáig kísértő talány,
Ki volt az a macskából lett,
Éjben járó rejtelmes lány?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése