Egy hétig sírna a párnájába. Egy hónapig előadná hogy ő mennyire boldogtalan és, mennyire kell őt sajnálni. Teperne, hogy ne legyen vége. Aztán rájönne, hogy egyébként tökmindegy és, hogy mást is lehet szeretni.
Ennyi.
Túl drasztikusan fogják fel.
Bár aztán túlzásokba fog esni és mindenki aki elkezd nyomulni rá azt hiszi, hogy szerelmes lesz belé/jük, vagy hogy már az.
Nem akarok g*ci lenni, ezért nem is leszek, de azért annyit megjegyzek, hogy tudnék mit írni. Néha azt hiszem, hogy nem is ember :D vagy hogy tejes dobozban nevelik. Habár ez részben igaz is.
Annyira megmondanám neki, de mire fel háborogjak? Meg hát aztán igazából le is sz*rom, csak néha annyira elhatalmasodik bennem a szánalom érzete felé, hogy hihetetlen. Odamennék, felállnék egy székre (nézve, hogy apró vagyok :D) aztán jó mélyen lenéznék rá.
És igazából rájöttem, hogy olyan nem is létezik, hogy szerelem. Mondjuk ez egy pocsék megállapítás, de van egy olyan érzésem, hogy amit mi igazából szerelemnek nevezünk az a ragaszkodás egy fajtája és semmi több. Vagy csak néha több. Mondjuk százezer párból egynek van olyan kapcsolata, ami nem csak a megszokásról és a ragaszkodásról szól.
Tudom, hogy ez balf*szság, de annyira.....
Csak pofánrúgnám :(
Vagy csak kell valaki, hogy megváltozzon a véleményem. Mondjuk ez esélyes. De valószínűleg amúgy is csak ma este fogom ezt a dolgot így gondolni. Aztán majd még előjön párszor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése